A legutolsó tavalyi badacsonyi kirándulásunkkor a fényképezőm lcd-kijelzője megadta magát. Télen megvoltam nélküle, de nemrég beadtam szervizbe, ahol nem kapkodták el a panel kb. 5 perces cseréjét, így erről a hétvégéről (és a következőről) nem készítettem képeket, Zoli csinált, így most azok egyikével illusztrálom a mostani postot. Mindazonáltal Attila az egyik posthoz bekommentelte a hajókarbantartáskor készült képeit, elküldte mailben a linket is hozzájuk, amit ezúton is köszönök, sőt, most be is linkelem őket, aki kíváncsi rájuk, kattinhat IDE.
Nade lássuk a következő hétvégénk krónikáját:
A meteorológusok egyik siteon sem ígértek jó kilátásokat a hétvégére. Eleinte még esőt is jósoltak, Lia egyáltalán nem értette, miért kell már pénteken, koradélután lemenni Fonyódra! Pedig az ok egyszerű volt. Az árboc és a hajótest közötti elektromos kapcsolat létrehozásához Attila kellett, akinek viszont szombat-vasárnap sűrű családi elfoglaltsága volt, ezért legkésőbb szombat hajnali 6-kor lépnie kellett. Zolit meg se várva, kb. 15.30 körül indultunk is Fonyódra. Tervezgettük, hogy átmegyünk Badacsonyba és ott szerelgetünk, ott várjuk be Zolit, de a szél erős volt annyira, hogy nem láttuk értelmét az elindulásnak.
Nekiláttunk a szerelésnek, de nem jutottunk messzire. Hamar kiderült, hogy a probléma, ami miatt Zoli is feladni kényszerült a múlt héten, a kapcsolódobazban rejlik. A biztosítékokat befogadó kis bizbaszok szépen letöredeztek, kontaktos lett az egész cucc. Attila a dobozt szétszedte és aprólékos, kényes munkával ügyesen átforrasztotta a nem használt kapcsolók cuccait a használtak, de rosszak helyére. Mindössze hármat kellett cserélni, ami nem is rossz ahhoz képest, hogy nem igazán mozgó alkatrészekről beszélünk, amiket ráadásul hajóra terveztek. Úgy látszik, az 5-6 használati év már a tervezőasztalok látókörén kívül esik.
A munka javát letudva az egyetlen nyitvatartó helyre mentünk, ahol kajálni lehet és úgy egyébként is belátható távolságon belül nyitva is va, Igen, a pizzériába. Szokásos Forest-pizza+sör. Attila páleszt is kér. Talán Szicsek. Megállapítjuk, hogy annyira nem jó, és ez érthető is. Mostanában elég sok igazi házi páleszhez jutunk, amiből annyi készül, amennyit egy ember készít vagy egy ember átlát annyira, hogy csak azt és annyit rak bele, amennyi kell, max. kevesebb készül, de jobb, mert főleg magának és barátainak gyártja. Így mivel maga iszik belőle és barátai is ez alapján dicsérik vagy átkozzák, jobb minőségű az a maradék 50-100l. amit amúgy elad(hat), mint az olyan „mainstream” gyártmányok, akik talán kis manufaktúrában, de tetemes mennyiséget állítanak elő és majd minden étteremben, pizzériában, szórakozóhelyen vagy supermarketben meg lehet venni. A nagy mennyiség talán így megy a minőség rovására. Nem volt rossz, csak nagyon el vagyunk kényeztetve! A végére megérkezett Zoli is, így 15 perccel megnyúlt otttartózkodásunk, de aznapra sok dolgunk már nem akadt. Talán közösen elvarrtuk a kábelösszeköttetés elvarratlan szálait, ezzel teljesítettük korán indult küldetésünk. Mission completed. Este még Zoli kedvenc filmjét, a Taxidermiát megnéztük, bár én, az orrkabinból kényelémetlenül rálátván a kis egérmozira, hamar bealudtam.
Szombat hajnalban jött meg az igazán erős szél. Kimentem kicsit leellenőrizni a kötélzetetet, majd 6-kor Attilától köszöntünk el. Ezek után délután 1 körül keltünk, de sokmindenről nem maradtunk le. A szél változatlanul erős, amúgy süt a nap és szélárnyékban kellemes meleg a levegő. Köteleket rendezkedünk, pakolászunk, folyik a kikötői semmittevés. A sekli büfénél megkínálnak Galibáék csípős kolbásszal. Egy vékony, már-már átlátszó szelet felét rágcsálom és éget, izzadok, Nem tudom miért jó ez így, talán valami levest vagy babfőzeléket ízesíteni egy-egy karikával pusztán az ereje miatt. De minek kolbászba tölteni akkor? Szendvicsbe nem raknám, max ha valakit meg szeretnék mérgezni. Jól esett, de szerintem egy ilyen lehet a napi adagom, az elviselhető és az elviselhetetlenség határán billeg. A Vivace kivitorlázik, a szél simán 20 cs fölött jár, erre jönnek még a lökések. A gyakran lefúló motorral fel sem merül, hogy nekivágjak. Galibáék talán a sok tétlen órától vagy a sörtől, esetleg a jó csípős kolbásztól felbátorodva nekilódulnak. Sokadik próbálkozásra túljutnak a kikötő száján, Egy két hullám lefordítja őket, a vitorla kettőt csapkod ide-oda és jönnek vissza árbócból kiszakadt grossal. Pech! A mólóról figyeltük az eseményeket, már mentünk, hátha segíteni kell, de bölcsen visszamotoroznak a kikötőhelyükre. Nem vagyok éhes, a pizzériában csak egy diós palacsintát eszek vaniliasodóval. Nincs mozgás, nincs anyagcsere, nincs éhség, nincs kajálás.
A siklóernyősök, amikor a starthelyen várják a szél enyhülését, esetleg irányának kedvezőbbre fordulását várják és közben oltják egymást, hogy nem jó még az idő, úgy hívják, hogy parawaiting, a paragliding, azaz siklóernyőzés szóból kialakítva. Akik nem tudnak angolul vagy szeretik magukat egyszerűbben kifejezni, takonycukrozásnak hívják ezt az állapotot („Ne cukrozzuk tovább a taknyot!”). Igazából mi is ezt csináltuk és ezt mondogattam néha, csak nem egy hegytetőn ülve. Kis kv, sör a büfében, kis pakolás, kis alvás, kis netezés, kis ez kis az, szépen eltelik a nap. „Majd holnap reggel”, mondogattuk, az említett siklóernyős szleng után. A szél későeste lecsillapodott, de útnak indulni már nem lett volna értelme. Este két filmmel vigasztalódtunk. Egy gagyi postapokaliptilkus filmmel, az Eli könyvével, és a Nekem lámpást adott az úr kezembe Budapesten-el.
Utóbbi jó, de egyben sose sikerült végignézni. Most se.
Vasárnap reggel korán indulunk badiba. Szél alig-alig, később nincs is. Kb. féltáv utántól, mint a legközelebbi kikötőbe, bemotorozunk Badacsonyba. Ideálisak a feltételek a széljelző felszerelésére, megyek is fel a darura. Összekapcsolom a jelző kábelét a top-ban levővel. Van jel, lent a műszer mutatja a szelet. Körbetekerem szigetelőszalaggal, mikor Zoli szól, hogy elment a jel. Basszus! Szigszalag le. Szét se húzom, megint jó, elkezdem visszaszalagozni, megint megszűnik. Ezt eljátszom egy párszor. Ha kicsit mozgatom elmegy a jel. Egyszer talán a szigszalagozás is bírja, mennék le, amikor ismét, magától megszakad a kapcsolat. Szétszedem, a csatikat bicskával kicsit vastagítom a jobb kapcsolat reményében, de nincs változás. Ez így elég rossz. Nem tűnik úgy, hogy egy szezon problémamentesen lenyomható a széljelzővel, úgy tűnik, hogy bármikor elromolhat, megjavulhat. Szétszedem, és feltűnik, hogy a barna vezetéket ki-be tudom tologatni a műszerből! KH! Lehozom, Zolira bízom, Pesten tegyen csodát a jövő hétig! Ez a felrakás idén nem akarózikösszejönni.
A windguru ígéretéhez híven kezd erősödni a szél. Lereffeljük a hajót és átmegyünk Szigligetre. A végefelé meglehetősen erős szélben, rendesen dőlve, néha ráengedve a grossra. Kikötünk. A kajálda zárva, pontosabban átalakítás alatt. Egy-két hajó van a vízen, ezt leszámítva teljes a kihaltság. Elfogyasztjuk hozott kajánkat, mialatt a szél tovább erősödik. A kikötőben is érezzük a durva befújásokat. Szerencsére Fonyódik hátszél lesz! Elindulunk és a grossal nem kell vesződni. Minimál fockot tekerünk ki. Egy dolfin sunnyog a nádashoz jó közel az északin, más nincs kint. Mi sebességcsúcsokat döngetve repülünk anyakikötőnk felé. Zoli kamerázik. Egy becsattanó hullám telibever kettőnket, főleg őt, de én is kapok az arcomba rendesen. Mintha pár vödör vizet ránköntöttek volna. Egy tizedmásodperc alatt csurom vizesek leszünk. Szerencsére Zoli viharcuccban van, én is többé kevésbé vízálló öltözetben vagyok, közel a kikötő és amúgy süt a nap, nagyszerű idő van. Persze a becsapódás két videófelvétel között ér minket, nem sikerült megörökíteni. Érdemes lett volna! Ezt a kis háromszöget hamar abszolváltuk, főleg a második és harmadik oldalát. Szépen leszereljük a hajót, nem felejtjük ott a széljelzőt , kiegyenlítjük számlánkat a Sekliben és elindulunk hazafelé szokás szerint.
